Anthony M. Ludovici: Konzervativizmus és realizmus

Nincs olyan, hogy minőségkedvelő vagy konzervatív osztály. Ugyancsak nincs semmiféle társadalmi rétegek szerinti megoszlás a konzervativizmus és az arisztokrácia által képviselt világnézeten belül, és más meggyőződéseken belül sem. Mivel az arisztokratikus és konzervatív tantételek átfedik egymást a rendíthetetlenség és a tekintély iránti lelkesedésük, valamint a kvalitatív értékeket követelő közös alapelvük tekintetében, így a társadalom minden szférájában megtalálják legjobb híveiket – azaz bárhol felbukkanhat az a típus, aki a dolgok és az emberek értékét ösztönösen minőségük alapján állapítja meg, valamint tisztán látja az idő szerepét és befolyását minden értékes dolog létrehozásában.

A mesterember, aki munkájában lelkiismeretes és a lehető legtöbb időt szenteli a mesterségének megfelelő szakértelem elsajátítására; a művész, aki kritikájában önmaga irányában a legszigorúbb, és sohasem érzi elégedettségében befejezettnek tanulóéveit; az előkelő származású ember, aki tudja, miként vegye körül magát nem csupán valóban nemes emberekkel, de igazán fennkölt tárgyakkal is – emberekkel és dolgokkal, amelyek magukon viselik a minőség félreismerhetetlen fémjelét: az ilyen emberek valódi vagy potenciális arisztokraták, és semmi nem foszthatja meg őket ezen rangjuktól. Másrészről a herceg, akinek nincs érzéke a minőség iránt, aki szemet huny a maga és a mások tekintetében azon értékek és képességek hiánya felett, melyek osztályát kiváltságos helyzetébe emelték, aki nem tudja, hogyan vegye körül magát minőségi dolgokkal és emberekkel, és semmit sem tud arról, hogy idő szükségeltetik az értékes dolgok létrejöttéhez, épp olyan, mint a lelkiismeretlen mesterember vagy a kritikátlan és önelégült művész: természeténél fogva plebejus és züllött alak, akit semmi sem emelhet a született konzervatívok vagy arisztokraták körébe.

Az igazságon tett erőszak, hogy társadalmi osztályokat mindenestül megkísérelnek politikai pártokba kényszeríteni, talán az elsőleges oka annak a zűrzavarnak, ami az ország belpolitikáját illetően a közösségi érzületben fennáll. És épp emiatt nem lehet elégszer ismételni azt, hogy a konzervatív és kvalitatív döntésekre képes ember – nem az arisztokratikus uralkodóra gondolok – egy nagyon pontosan körülírható testi-lelki alkatú típus, amely minden osztályban felbukkan, és semmi esetre sem általánosabb a jelenlegi Lordok házában, mint egy szénbányában. [1]

Az antropológusok a bennszülöttek „kulturális potenciáljáról” beszélnek, ami alatt bizonyos népek képességét értik arra, hogy a kulturális szervezettség meghatározott fokára emelkedhetnek; gyakran hozzák fel Libériát, a nyugat-afrikai néger államot példaként felfogásukra. A négerek, akiknek átadták Libériát, és akik nagyrészt a felszabadított amerikai rabszolgák leszármazottai, kultúrájukat kívülről kapták a jóindulatú európai népektől, teljesen kész alkotmánnyal, törvényekkel és egyéb intézményeik rendszerével együtt. Ám a négerek „kulturális potenciálja” hamarosan feldúlta a ráerőltetett fehér kultúrát, és mostanra, az odalátogatók legújabb keletű beszámolói alapján a szenátusuk, a képviselőházuk, a hadseregük, a rendőrségük és az összes többi nem néger intézményük csupán holmi groteszk és szánalmas paródiáját nyújtja az azok által egykor megtestesített fehér eredetű rendszernek.

A „kulturális potenciál” hasonlóan csodás jelenségével magyarázható a sarkalatos eltérés is azon emberek között, akik ösztönösen a minőségi, és azok, akik ösztönösen a mennyiségi értékek felé hajlanak, az általuk kialakított társadalmi formák pedig a lehető leginkább különböznek egymástól. Ha egy nemzet megoszlik e két típus között, kiegyezésük gyakran elégtelen és ingatag; és mivel a két társadalmi forma teljes egyesülése soha nem lehetséges, ennek folyománya az állapot, amelyben a mai Anglia található, és amely nem más egy állandó és elkeseredett, egymást pusztító háborúskodásnál.

A mennyiségi értékekhez ragaszkodó emberek csoportja, amelynek ugyancsak minden társadalmi osztályból kikerülnek a tagjai, hajlik a bomlasztás, az állhatatlanság és a hiábavaló változások felé, az előző fejezetben tárgyalt, minden emberben meglévő ösztönös konzervativizmus ellenére, mivel sohasem ismeri fel az idő és a minőség közötti szükségszerű kapcsolatot. Konzervativizmusa így nagyrészt önérdek, pénztárca-aggodalom; és ha semmit sem birtokol, konzervativizmusa gyenge és esendő, mivel semmilyen önzés nem készteti a dolgok állandósága felé. Ennél fogva az ilyen emberek a konzervatív oldalon megbízhatatlanok és elvtelenek, a nem konzervatív oldalon pedig anarchisták és felforgatók. Kulturális potenciáljuk kimerül az üzleti jómódban, kifejezésmódjuk pedig valószínűleg minden téren csúf és vaskos formát ölt.

A minőségi értékekhez ragaszkodó emberek csoportjának tagjai ugyancsak minden társadalmi osztályból kikerülhetnek, az előzőekkel szemben viszont az építés, az állandóság és a megőrzés felé hajlanak, nem csupán a tárgyak, hanem a családi jellemvonások és öröklött tulajdonságok terén is; a minden emberre jellemző ösztönös konzervativizmust itt erősíti az idő és minőség közötti törvényszerű kapcsolat mély megértése is. Konzervativizmusa nem csupán önzés, hanem egy stabil környezet fenntartására irányuló követelés és kívánság, amely gyakran a látszólagos önérdek ellenében hat, de a minőség csíráinak megérlelését szolgálja. És ha valahol az önérdek tényezőként felmerül, ott is csupán az elsőleges ösztönzés megerősítése lesz. Ennél fogva e csoport tagjai a kizárólag konzervatív oldalon erősek, elvi alapokon állók és konstruktívak, az arisztokraták körében pedig patrónusok, a tartós és szép dolgok kiválasztói és serkentői lesznek, akár a személyeket, akár nemzetük vagyonát tekintve. Kulturális potenciáljuk a társadalmi szervezet tökéletesítésében, és az emberek, illetve környezetük szépségében éri el a határait. Kifejezésmódjuk a szépség formáját ölti magára.

Az előző csoport anyagi sikeressége, amely életének fő jelentőségét adja, megsokszorozódásukhoz vezethet és gyakran vezet is; elszaporodásuk bekövetkezése sokkal valószínűbb abban az esetben, ha az uralkodó értékek az őket jellemző partikuláris tevékenységeknek kedveznek.

Ezzel szemben az anyagi sikerekkel való viszonylag csekély törődés, amely az utóbbi csoportot jellemzi, s amelyet nagyrészt áthat a minőségre és szépségre törekvő elsőleges indíték, alárendelődhet, vagy meg is semmisülhet a mennyiség szolgáinak kezében, ha a fennálló körülmények nem védelmezik. Ilyenkor a nemzet azon része, amely a legértékesebb minőségeket és emiatt a stabilitás fő eszközét szolgáltatja, hanyatlásnak indul és elvész.

A maga vonásait a tükörben szemlélő Szépség csak egyetlen gonoszt ismer, amelyet minden erejével elűzni kíván, és ez a Változás. Az ügyes plasztikai sebészt azonban, aki felkínálkozik, hogy arcvonásait operáció révén – ha mégoly csekély mértékben is – tökéletesítse, ő azonnal kiutasítja. És igaza van.

Ezzel szemben a Csúfság, amely bár nem megváltoztatható, valamicskét mégis szépülni vágyik az operáció révén, bőségesen ellátja jövedelemmel a sebészeket és szentélye folyton nyitott kapukkal várja ezeket az urakat.

Ezt az egyszerű példázatot nem szabadna elfeledni, amikor a fentebb ismertetett két csoport értékét és gondolkozásmódját mérlegeljük, különösen a változás és az úgynevezett „fejlesztés” kapcsán. És ha egy jelenleg fennálló társadalomban, ahol állandóan vagyonokat áldoznak a változtatásokra, és nyüzsögnek a „szépítgető sebészek”, az egyetlen bölcs dolog azt feltételezni, hogy a mennyiség gazdag kiszolgálói állnak az élen, és hogy alkotásaik a csúfság jegyében születnek.

Azt, hogy a mennyiségi és a minőségi értékek közötti küzdelem nem koholmány csupán, jól szemléltethetjük a múltban feljegyzett eseményekkel; Defence of Aristocracy című könyvemben azt is megkíséreltem, hogy megvizsgáljam az angol történelem egy jól kitapintható, világos korszakát, melynek során az egyensúly végül az előző javára fordult; az utóbbi pedig védtelenül és magára hagyva a mellőzöttség és hanyatlás útjára lépett. [2]

A középkor folyamán az angol élet minden területén azt látjuk, hogy a minőség utáni törekvés a legfőbb törekvés. Akkoriban, nem úgy, mint manapság, a munkások és a kereskedők egyesültek, hogy munkájuk értékét fenntartsák és ellenálljanak a közönséges igényeknek s portékáik felvásárlóinak, a teljesítményt pedig a leglassabb és legrendetlenebb munkás szintjéhez igazították, de csupán azért, hogy megőrizzék előállított és leadott áruik, valamint munkájuk jó minőséget biztosító színvonalát. Ezen társulások eredményei voltak a céhek, amelyek szigorúan büntették a szakmabeli lelkiismeretesség vagy a tisztességes kereskedelem megszegését. Szabályzataik „a jó munka biztosítását célozták”, és ez irányú erőfeszítéseiket példázza az is, hogy tiltották az éjszakai munkát, mivel gyenge minőséghez vezet [3] (ez szabály volt a francia frairie-k és szakmai egyesületek körében is). A céhrendszer vezetett a törvényhatósági felügyelethez, „azzal a céllal, hogy biztosítsák a termékek jó minőségét”, [4] és amikor megdőlt, nem volt semmi, ami átvette volna a helyét, az értékes funkciót pedig csak nemrégiben élesztették újjá, persze hiányosan és részlegesen a Hamisítási törvények, stb. által.

A középkor iparoscéheinek mesterei azonban ragaszkodtak a minőség fenntartásához „céhük becsülete miatt”, és nem fér kétség ahhoz, hogy szabályaik rendszerének nagy része „a csalás megakadályozására és mesterségük testületi jó hírének megőrzésére szolgált”. [5] Az úgynevezett „ellenőröket” a céhek nevezték ki a céhtársaik termékeit érintő csalások, a gyatra minőség és tisztességtelenség felfedésére és megfékezésére. Ekképpen a lószerszámokat készítő londoni Lorimers céh 1261-ben összeállította „szabályait a fortélyok és csalások megszüntetésére” a „misztériumaikat” gyakorló céhtagok körében. Egyéb szabályok mellett tiltották „a rendbehozott régi zablák újként való árusítását” és az „éjszakai munkát”. A kalaposok körében 1269-ben tilos volt sapkát készíteni gyapjún kívül más anyagból, a régi kalapokat pedig nem lehetett újként forgalomba hozni. Ugyancsak tilos volt a kalapokat feketére festeni, mivel ez a szín megfolyt az esőben. A vargáknak esküt kellett tenniük, hogy ha cipőt készítenek, nem keverik „az egyik bőrt a másikkal”, hanem „teljesen egyfajta bőrből készítik azt”, és így tovább.

Ha az eladók az árusítóházban szűken mértek és profitért megrövidítettek valakit, vagy silány italokat és ételeket árusítottak fogyasztásra, szigorú büntetésben részesültek, s erre kijelölt felügyelők dolga volt a bűnösök bíróság elé állítása.

„Jaj a borkereskedőnek – írja J. S. Jusserand [6] –, akiről kiderült, hogy tisztességtelenül pancsolt kimért italaiba; megtapasztalhatja a John Penrose-ra mért fenyítést, akit ilyen kihágáson rajtakapva pellengérre állítottak 1364-ben, és nyilvánosan megitatták vele saját lőréjét, amit pedig nem bírt meginni, a fejére öntötték, továbbá örökre eltiltották mesterségétől.”

Mr. Coulton [7] így ír erről az időszakról: „A városi hatóságok folyamatosan kifejezésre juttatott határozott szándékát és célkitűzését, miszerint minden kereskedőnek valóban azt kell árulnia, amire hivatása feljogosítja, és bármilyen egyéb panaszaik is vannak, védelmet kell nyújtani a szegényeknek üzleti kapcsolataikban a hamisítás fortélyai, a mérésbeli hiányosságok és megrövidítések ellen, csak helyeselni tudjuk.”

A minőség eme elismerése és az ahhoz való ragaszkodás, elsősorban a „misztériumok” munkásai körében, másodsorban a nyilvános piac árusai között, szinte általános érvényű volt Európában. „A legkülönfélébb testületek szabályzatainak közös vonása és legfőbb gondja – említi Funck Brentano History of the Middle Ages in France című művében [8] – a manufaktúra becsületességének és az árusított portékák kiváló minőségének biztosítása volt. Hogy ne fordulhasson elő csalás, számos mesterség esetén elrendelték, hogy az utcán dolgozzanak, a járókelők szeme láttára.” [9] (Ez Angliára is igaz volt.) „A nyergesek alapszabálya csak akkor engedélyezte egy nyereg elkészítését, ha eladásra került, ezáltal a vevő meggyőződhetett a munka megbízhatóságáról, és csupán ezután folytatták a díszek ráhelyezését, a festést és a lakkozást, amelyek elrejthették az esetleges hibákat.” [10] Ugyanez a szabály más mesterségek esetében is létezett. A szakácsok szabályzatában olvashatjuk: „Senki sem készíthet ludat, marhát vagy ürühúst, ha a hús és a csontvelő nem jó minőségű. Nem lehet a főtt vagy sült húst három napnál tovább tárolni, ha nincs besózva. A kolbászokat kizárólag jófajta sertéshúsból szabad készíteni.” [11] A faggyúgyertyák készítői kijelentik, hogy „a faggyúgyertyák hamis előállítása káros szegénynek és gazdagnak, és ezen kívül szégyenletes is”, [12] és így tovább.

Úgy tűnik, az idő és a minőség közötti vice versa szükségszerű viszony a leghétköznapibb emberek számára is ismeretes volt. De mit is jelent ez a tudás? Nem annak a ténynek a felismerése-e, hogy mindennek, ami minőséggel bír, időre van szüksége a kialakuláshoz, és ami létezik, nem lehet időtálló minőség nélkül? Így az inasság rendszere, amely Angliában, Franciaországban és Németországban is érvényben volt, nélkülözhetetlen része lett ennek a munkás-arisztokráciának. A tanonckodás megkövetelt időtartama általában hét év volt. [13] A minőség eszméje behatolt a társadalom legalsóbb rétegeibe is. Az a fegyelem, amit a minőséggel való állandó törődés megkövetelt, mindenkire érvényes szabályozás volt. A termelés és a kereskedelem elgondolhatatlan volt e nélkül. És ha felidézzük azt, hogy a különféle mesterségek eme munkásai, miként elődeik az ókori Egyiptomban, vagy követőik a mai Indiában, igyekeztek mesterségüket vagy „misztériumaikat” családon belül tartani, sőt amennyiben lehetséges volt, próbálták fiaikat és leányaikat is az adott mesterség körében kiházasítani, nyilvánvalóvá válik, hogy a rendszerben, amelyhez tartoztak, a karakter, a tehetség és egy adott hivatás iránti belső hajlam következetes kiművelése zajlott, amelyről a mai modern Angliában fogalmunk sincs. Ez jelentette a munkásság arisztokráciáját, egy olyan arisztokráciát, amelyből az ország magasabb társadalmi osztályai állandóan megerősítést nyerhettek és megújulhattak, anélkül, hogy általa lealacsonyodtak volna. Az olyan emberek, mint Wolsey vagy Shakespeare ugyancsak ennek eredményei voltak. Ez vezetett az egyéni erők és képességek felhalmozásához, és Anglia feltehetőleg ennek köszönheti mindama nagyszerűséget, amit a XIX. században véghezvitt. Igaz ugyan, hogy akkora a rendszer már rég felbomlott, de általa a minőségnek olyan készletével látta el magát, amelynek hatásai hosszasan fennmaradtak megszűnése után is.

A tény, hogy az első céhek vallásos testületek voltak, az Egyház hatása alatt álló ihletettségükre mutat, és kétség nem fér ahhoz, hogy a Szent Római Katolikus Egyház, amely önmagában arisztokratikus intézmény szigorú hierarchiával – jóllehet a vér szerinti öröklés előnyeitől megfosztva –, nagymértékben felelős a munka és a kereskedelem megszervezéséért, csakúgy, mint a középkori életvitel nagyobb részéért. Nem-pogány világnézete ellenére, ahogy az a történelmi kritikában már szinte közhellyé vált, sokat megőrzött abból, ami a klasszikus ókorban értékes volt, és kétségtelenül az átörökített dolgok között volt a minőséghez való ragaszkodás is.

Az alapvető elv, miszerint semmi maradandó nem hozható létre, ha az alkotónak nincs se szeme, se érzéke a minőség iránt, a klasszikus tradíció része volt. Ez határozottan benne foglaltatott abban a módban is, ahogy az ókori mesteremberek hozzáfogtak munkájukhoz. Az állandóság, amely Hellász és Róma célja volt, megvalósult annyiban, hogy ezt az alapelvet továbbra is szem előtt tartották. És noha sehol nem vették figyelembe olyan szigorúan, mint az ókori Egyiptomban, és semmiféle mű nem vált oly maradandóvá, mint az egyiptomi alkotások, azért a görögök és a rómaiak is folytatták az egyiptomi tradíciót, létrehozva számos tartós dolgot.

Nem lényegtelen számunkra, hogy konzervatívként elgondolkozzunk azon, vajon mitől is függ az ókori világ alkotásainak értékes tartóssága: a szemléletmódtól, vagy az anyagi elemektől? Ugyanis, ha a megőrzés és a fenntartás a minőségi értékek túlsúlyától függ, és ha a klasszikus alapelvek közismerten magas fokon voltak képesek biztosítani a viszonylagos állandóságot az ókori világban, tanulhatunk valamit a „klasszikus” szó alaposabb vizsgálatából is. A tény, hogy a „klasszikus” szót olyan művekre alkalmazzuk, amelyek több generáción át fennmaradtak, és remélhetőleg még jóval többet is túlélnek, jól mutatja, milyen szorosan kapcsolódik elménkben a tartóssághoz és a korszakokon átívelő dolgokhoz. Éppen emiatt roppant fontos, hogy a konzervatívok tisztában legyenek azzal, mit is jelent; már amennyiben foglalkoztatja őket a tartósság problémája.

JEGYZETEK

[1] Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi Lordok háza semmilyen értelemben véve nem arisztokratikus urakból áll; újoncai semmiképp nem azáltal kerülnek kiválasztásra, hogy birtokolják-e a megfelelő uralkodói kvalitásokat, vagy egy alsóbb társadalmi rétegben, nevelés és fegyelem révén generációkon keresztül megszerezték-e ezeket; egyszerűen a kereskedelmi-üzleti életben, a jog vagy a zsurnalisztika területén, a pártpolitikában, vagy a hadseregben és a tengerészetnél elért sikereik alapján választják ki őket. Azonban még így is sokkal jobb és hatékonyabb szervezet, mint az Alsóház (lásd 170–178. o.).

[2] Ld. V. fejezet: The Metamorphosis of the Englishman.

[3] Alfred Milnes: From Gild to Factory. M.A., 39. o. Ld. még Mary Bateson: Mediæval England. 402. o.

[4] Milnes: I. m. 40. o.

[5] Uo. 45. o.

[6] English Wayfaring Life in the Middle Ages. 235. o. Ld. még G. S. Coulton: Chaucer and His England. 91. o.

[7] I. m. 128. o.

[8] Ld. a mű angol kiadásában (W. Heinemann, 1922), 344. o.

[9] Uo. 344. o.

[10] Uo. 345. o.

[11] Uo.

[12] Uo.

[13] Milnes: I. m. 47. o.

Megjelent: A Defence of Conservatism. London, 1927. 2. fej. (Részlet)

Magyar megjelenés: Északi Korona XXV. 17–20. o.

Fordította: Umenhoffer István

A politikai mozgalomra leselkedő veszélyek

Részlet C. Z. Codreanu „Legionáriusoknak” című írásából.

Az országban nagyszerű hangulat uralkodott. Nem hiszem, hogy román földön sok olyan népi áramlat létezett, amely egységesebb lett volna, mint ez. A Liga azonban nem működött jól. Hiányzott a szervezet, hiányzott a cselekvési terv. Az áramlat nagyságából adódóan mindehhez hozzájött még az a veszély, hogy kompromittáló és veszélyes elemek keverednek a mozgalom sorai közé. Egy mozgalom vesztét soha nem a külső ellenség okozza. A belső ellenség miatt pusztul el. Akárcsak minden emberi szervezet. Egymillió közül csak egy ember hal meg külső ok miatt (elüti a vonat, az autó, lelövik, vízbe fullad). Az ember a belső mérgek miatt hal meg. Mérgezésben.

Márpedig a văcăreşti-i, a foksányi és a szörnyvári tárgyalások után bárki, aki akart, csatlakozott a mozgalomhoz. Egyesek azért jöttek, hogy szélhámoskodjanak: hozzájárulások begyűjtése, brosúrák eladása, kölcsönök stb., bárhol is tűnnek fel az ilyenek, csak a mozgalmat kompromittálták; mások azért jöttek, hogy politikai tőkét kovácsoljanak maguknak, és elkezdtek harcolni egymás ellen, valamint vezető pozíciókért, képviselői helyekért stb. cserébe feljelentették és ellehetetlenítették a másikat. Mások jóhiszeműek voltak, de fegyelmezetlenek, és nem értették, hogy a főnökökkel és a kapott utasításokkal szemben engedelmességgel tartoznak, ehelyett minden rendelkezés kapcsán vég nélküli vitákba bocsátkoztak, és mindenki ment a saját feje után. Megint mások, bár szintén jóhiszeműek voltak, képtelennek bizonyultak a beilleszkedésre.

Vannak nagyon hasznos elemek, akik azonban a lelkialkatuk miatt mégsem tudnak beilleszkedni, vagy ha mégis beilleszkednek, mindent lerombolnak. Egy részük születésétől fogva áskálódik. Bárhová lépjenek is be, a másikról terjesztett pletykák miatt megbontják az összhangot, majd az egész szervezetet lerombolják.

Egy újabb kategóriát képeznek azok, akiknek valamilyen fixa ideájuk van: őszintén hiszik, hogy megtalálták a megoldás kulcsát, és megpróbálnak meggyőzni téged az igazukról. Mások újságírói betegségben szenvednek. Mindenáron azt akarják, hogy főszerkesztők legyenek, vagy legalább a nevüket lássák egy cikk végén aláírva. Mások olyan közösségi viselkedést tanúsítanak, hogy bárhol is tűnjenek fel, kompromittálják az egész harcot, és aláássák a szervezetbe vetett bizalmat. Végül vannak olyanok, akiket kimondottan azért fizetnek, hogy ellenségeskedést szítsanak, kémkedjenek és a mozgalom minden jó szándékú törekvését kompromittálják.

Látható, hogy egy mozgalom vezetőjének mennyi körültekintést és mennyi figyelmet kell tanúsítania a csatlakozni szándékozókkal szemben. Mennyi törődést kell biztosítania, és milyen fáradhatatlan felügyeletet kell gyakorolnia felettük. Enélkül a mozgalom menthetetlenül kompromittálódni fog. Cuza professzortól azonban teljesen idegen volt ez a szemlélet: „A Ligába az lép be, aki akar, és az marad ott, aki tud.” Mindez egy valódi katasztrófát fog előidézni.

Egy szervezetbe ne az lépjen be, „aki akar”, hanem akinek ott is a helye, legalábbis ameddig tisztességes, dolgos, fegyelmezett és megbízható embernek bizonyul.

Eltelt néhány hónap, és a szegény Liga intrikák kohójává, egy valóságos pokollá változott át.

Akkori véleményem – amelyet ma is tartok – ez volt:

Ha egy szervezetben az üszkösödés említett jelei mutatkoznak, azt azonnal el kell szigetelni, majd a lehető legnagyobb erőbedobással ki kell irtani. Ha nem lehet elszigetelni, és a mozgalom egész szervezetében rákként terjed szét, akkor az ügy elveszett. A szervezet jövője és küldetése kompromittálódott. El fog pusztulni, vagy napjait élet és halál közt fogja tengetni anélkül, hogy bármit is meg tudna valósítani.

Arra irányuló kísérleteink, hogy rávegyük Cuza professzort a helyzet orvoslása kudarcot vallottak, mivel egyrészt a mozgalom vezetésének e legalapvetőbb elvei is teljesen idegenek voltak számára, másrészt a minket is elszigetelő intrikák miatt, amelyek kezdték ellehetetleníteni befolyásolási képességünket.

Mi, a văcăreşti-i csoport tagjai, akik láttuk ezt, láttuk az elkeseredett rohamokat, az intrika belénk csapódó hullámait, amint éket verek közénk és Cuza professzor közé, meglátogattuk őt otthonában, és egy újabb hűségesküt téve arra kértük, hogy bízzon bennünk, mert mi minden tőlünk telhetőt megteszünk a helyzet orvoslása érdekében.

A próbálkozás eredménytelennek bizonyult, mivel megítélése szerint mi teljesen másképp látjuk a dolgokat, nemcsak szervezeti és gyakorlati téren, hanem a mozgalom doktrinális alapját tekintve is. Mi az emberi eszményt erkölcsi értéknek tekintjük, nem pedig mennyiségi, választási vagy demokratikus kategóriának.

Ő azonban azt hitte, hogy mi azért ragaszkodunk ehhez, mert intrikák áldozatai lettünk.

Gyorstalpaló liberálisoknak

Találkoztam egy cikkel, amely Lukács György túlzottan pozitív magyarországi megítélését próbálja – amolyan jusson is, maradjon is elv szerint – árnyalni. Mondandójába belefűzi a kommunista filozófus (pontosabban: mizozófus) Lukács Hamvas Bélával való kapcsolatát is, mindemellett néhány alattomos kiszólás erejére a tradicionális szerzőket és a jobboldaliságot is megszólja. Szempontunkból nem annyira érdekes ennek a cikknek a tartalma, sokkal inkább a pártatlanság és az objektivitás álcájába burkolózó egyoldalúságára, és néhány logikai bakugrására szeretnék rámutatni. Ez ugyanis legalább olyan súlyos betegsége a magyar „értelmiségnek”, mint az, hogy mi a véleménye a marxista Lukács (Löwinger) Györgyről.

Minthogy néhány cikk erejéig jobboldali szerzők is foglalkoztak Lukács megítélésének kérdésével, a szóban forgó írás – a Lukács tevékenységével túlzottan elnéző baloldaliak elmarasztalása mellett – a jobboldali kritikákat is ekézni kezdi. A szerző állítása szerint a jobboldali ítéletek nagyon elutasítóak, amely helyett egy részletekbe menő alapos vizsgálódás lenne megfelelő, hiszen szerinte „mind a jobboldali, mind a baloldali hagyomány megérdemli azt, hogy tisztelettel közeledjenek feléje”. Krasznai Zoltán ekkor elfelejti, hogy a baloldali „hagyomány” léte eleve arra alapozódik, hogy nem fordult tisztelettel az őt időben jóval megelőző és sokkal több ideje fennálló jobboldali hagyomány felé, sőt, éppenséggel megtagadja és üldözi azt, vagyis a kölcsönös tisztelet betartásának elve már a kiindulóponton elbukik. Ebből szorosan következik, hogy a baloldaliság az elértéktelenedéssel, tiszta eszmék eltorzulásával hozható kapcsolatba, ily módon rangban is alulmúlja a jobboldaliságot. A liberális megközelítések soha sem képesek felfogni, hogy amit ők egyenrangú entitásokként kezelnek, azok egy jobboldali rátekintés szerint még nem feltétlenül azok, és hogy a tiszteletet éppen azzal adnák meg neki, ha eme viszonyulását elfogadnák. Nevezetesen azt, hogy egy jobboldali azért nem ássa bele magát könyékig a baloldali eszmetörténet bugyraiba, és azért nem elfogadó a baloldali „ideákkal”, mert azokon egyszerűen nincs mit tisztelni, már amennyiben olyan elvekről beszélünk, amelyek nyílt tagadásai annak, amik a jobboldaliságot azzá teszik, ami.

Krasznai szerint „bármelyik [oldal] lenézése és megbélyegzése, mi több, üldözése, az elpusztításukra való bármiféle kísérlet és törekvés egy primitív megközelítési mód”. Ám ez egy liberális elv, amit egy jobboldalitól nem lehet elvárni, és amennyiben egy képviselője mégis igazítja magát ehhez az elvhez, nem tekinthető többé a szó eredeti értelmében jobboldalinak. Amikor a liberális számon kéri a jobboldalit, hogy az nem toleráns az övével teljesen ellentmondó nézetekkel szemben, a liberális a tisztelet hiányáról tesz tanúbizonyságot, amennyiben nem a másik elfogadása vezérli, hanem a másik saját szempontja szerinti megváltoztatásának (liberális térítés) szándéka. Felrója a tisztelet hiányát a jobboldaliaknak, de míg azok koherens magyarázattal tudnak szolgálni e hiányra (nem tisztelik Lukácsot, mert személye a jobboldaliság-ellenesség egy kiemelt szimbóluma), addig a liberális a jobboldali értékrend iránti tiszteletének és megértésének hiányával saját elveit, ily módon saját létjogosultságát tagadja meg.

A liberális nem érti, hogy a jobboldali nem „lenéz”, „megbélyegez”, „üldöz” és „pusztít”, hanem az értékek iránti érzékenységének jegyében hierarchiába rendezi a különböző eszméket, amelyek közül a baloldaliság egy igen alacsony rangot foglal el. Ez nem önkényes elhelyezés, hanem a jobboldali elvek következetes alkalmazása. Ez egyébként nem jelenti azt, hogy egy baloldalinak minősített gondolkozóban vagy gondolatvezetésben csak a negatívumot látná meg, és hogy adott esetben ne akarná megérteni – ám mindent, amit bizonyos fokú baloldalisága ellenére pozitívnak ítél meg egy jobboldali egy ilyen személyben, az nem baloldaliságából következik, hanem a normalitás iránti fogékonyságának maradványszerű meglétéből. A baloldaliság mint tendencia, az elértéktelenedés és az értékpusztítás útja, ezért utasítják el – és nem azért, mert nem akarnák elfogadni, hogy emberek és eszmék (még a legpusztítóbbak is) szükségszerűen hordoznak valami értékszerűt magukban. Ám ez utóbbi nem elégséges ahhoz, hogy követendőnek nevezzük őket, és olyannak, amik és akik túl nagy figyelemre érdemesek.

De a liberális – akinek magyar hangja ezúttal Krasznai Zoltán – nem áll meg itt. Nemcsak saját elveit akarja másokra oktrojálni, nemcsak nem képes elfogadni egy jobboldali álláspontot, hanem a jobboldaliaktól elvárt Lukács iránti toleranciát és átható vizsgálódást saját maga nem is tartja be. Ráadásul rögtön a fentebb elhangzott kioktató mondat után. Krasznai szerint Szálasi Ferenc nem egyéb mint „nyilas pártvezér”, Claudio Mutti „moarcho-fasiszta”, René Guénon egy olyan személy, aki „viszonylag olvasható”, Julius Evoláról pedig azt az információt tartotta legfontosabbnak megosztani olvasóközönségével, hogy „rendkívül felszínes”. Mi ez, ha nem égbekiáltó következetlenség, és végletesen „primitív megközelítési mód”? Mi ez, ha nem „lenézés”, „megbélyegzés”, „üldözés” és „pusztítás”? Mi ez, ha nem éppen az a fajta attitűd, amit látszólag a szerző is oly nagy vehemenciával bírál? Miért nem érvényes rájuk az az elv, amit Lukácsot illetően alkalmaz a szerző? Talán nem kellene őket is hasonló mód megtisztelni azzal, hogy a velük kapcsolatos félreértéseket, legendákat, befeketítéseket eloszlatjuk, és hogy legalább néhány könyvet alaposan elolvasunk tőlük? Ha tetszik, ha nem, ezt egy következetes liberálisnak – már ha egyáltalán van vagy lehet ilyen – még a végletekig démonizált Szálasi kapcsán is fent kellene tartania. Konferenciákat inkább ezen személyek helyes megítéléséről kellene tartani (na persze nem a Krasznai-féléknek), semhogy azzal a Lukáccsal bíbelődni továbbra is, aki életstílusunk érdemi változtatásához aligha járulhat hozzá.

Krasznai úgy szólal meg a fentebb említett néhány személyről, ahogyan azt másokon számon kéri. Lekezelő és fölényeskedő félmondatokkal rúg bele a jobboldaliság nem jelentéktelen figuráiba, és közben a méltatlankodó pedagógus képében tetszelegve csóválja a fejét, mintha csak a rosszalkodó nebulókat utasítaná rendre. Így válik a tolerancia és a humanizmus bajnoka – néhány sor alapos elemzése után – az előítéletesség és az ellenszenv öntudatlan szolgájává.

Angyal Mihály